Tegnap elköltöztem... Tök jó lesz majd Évivel lakni, meg közelebb leszek Gergőhöz is, de fél évig ott éltem, és kicsit hozzánőtt a szívemhez a lakás. Remélem, hogy minden sokkal jobb lesz így, csak valahogy úgy érzem megváltoznak a dolgok. Egy csomó emlékem van, ami ahhoz a lakáshoz köt, és persze a télen nagyon fáztam, meg nem a legjobb környék volt, és voltak konfliktusaink, de azért jó volt. Na mindegy...mindennek helyre kell állnia, csak annyira nem érzem az erőt ahhoz, hogy egy kicsit többet gondoljak magamról. Az a baj, hogy úgy állítottam be magamat, hogy én vagyok az örök lúzer, akinek nem sikerül semmi. És ez néhány dologban így is van, mert ha egy vizsgára egy tételt nem tanulok meg, akkor tutira azt kapom, és ha elhatározom, hogy na most akkor lépek egy nagyot, és megváltozatom az életemet azzal, hogy elindítom a költözés folyamatát, akkor biztosan nem találok időben lakást. Ilyenkor annyira szerencsétlennek érzem magam, és ma Gergő azt mondta, hogy szeretné ha pozitívan befolyásolhatna, és úgy érezhetné, hogy megváltoztat bennem valamit--> ez így is van. Rengeteg mindent kaptam tőle, és nem is tudom, mihez kezdenék ha ő nem lenne mellettem. Mellesleg egyébként is úgy érzem, hogy ő az egyetlen pozitívum az életemben most, mert az, hogy ő velem van megdobta az önbizalmam. Ez tény, aki ismert előtte, az tudja, és én is tudom, látom, érzem érzékelem magamon. Mégis folyton attól rettegek, hogy elveszítem őt, hogy elege lesz, hogy kiszeret belőlem, és hiába mondja el napjában százszor hogy szeret, nem tudom miért érzem ezt. Bízom benne, és nem is arról van szó, hogy feltételezném, hogy megcsal, vagy ilyesmi, hanem ez csak az a hülye érzés, hogy bármikor jöhet valaki, és mindent elsöpör. És tudom azt is hogy ehhez két ember kell, és ha Ő szeret, akkor nem hagy el. De mi van akkor, ha ez elmúlik. Képes az ember egész életében szeretni valakit? Lehet az hogy sosem unod meg, hogy azt érzed belehalnál ha elhagy, vagy bármi miatt elveszíted? Sosem tudtam a választ erre a kérdésre, és attól félek, hogy el fogom rontani...nem akarom, hogy ez a kapcsolat valami kísérleti nyúl szindróma legyen, és itt derüljön ki, hogy mi az amit képes vagyok elrontani. Olyan furcsa, mert olyan mintha már sokkal többet éreznék iránta mint szerelem. Nem tudom, van e ilyen érzés, de ez hihetetlen, és nagyon élvezem, csak attól tartok, hogy nem vagyok elég figyelmes, félek, hogy túl önző vagyok, hogy folyton vele szeretnék lenni. Annyira jó lenne vele lakni majd később valamikor. Szóval olyan az egész, most mint egy álom, csak jó lenne ha sosem lenne vége.
Egyébként remek, mert már megint sikerült totál érzelgősre írni ezt a bejegyzést is. Annyira jó lenne ha minden jó lenne, és olyan egészében érezném harmonikusnak az életemet. Néha olyan vagyok mint egy mániákus depressziós, aki egyik pillanatban még önfeledten nevet, a következőben meg már sír. Nem értem mi van velem...hangulatváltozások tömkelege az életem...ha vele vagyok jó, ha hazajövök jó, de akkor már itt van bennem, hogy ő hiányzik és nincsen velem. Visszamegyek akkor meg suli...és ott is csak azt érzem hogy megint megcsúszom majd és az utolsó percekben kapok mindenhová. Klinikai eset lettem? Lehet el kéne mennem egy pszichológushoz, vagy csak ki kéne mondanom azt ami zavar? De ha egy ökör vagyok és ez nem megy, mert úgy érzem ezzel is elrontok mindent az életemben? Nem mondhatunk ki mindent mert valamit le kell nyelni...vannak akik viszont mindent lenyelnek...én sokmindent magamban tartok maradjunk ennyiben...Mert félek kimondani...de akkor mi van az emberek bizalmával amit felém táplálnak? Mi van a hitemmel feléjük? Hinni akarok de sok emberben csalódunk. Nem szeretek csalódni. És nem szeretem a konfliktust, mert úgy érzem, akkor elveszítem a játszmát. Ha megsértődöm és kiállok magamért, akkor elfordulnak és alul maradok, és elveszítem őket, pedig nekem volt igazam, vagy jogos az érvem. Inkább nem szólok. De ember így nem lehet élni, nem tarthatsz mindig mindent magadban, mert akkor egy idő után olyan leszel mint egy szivacs, vagy egy pohár...ami egyszercsak...túlcsordul, és kiakadsz mint a rugó, és onnan nincsen megállás. És akkor elveszítesz mindenkit. Ez vagyok én. Hirtelen felkapom a vizet, nem gondolok a következményekre, de mindezt általában jelentéktelen ügyeknél szoktam eljátszani. Ami fontos azt persze...elhallgatom. Tegyen már helyre valaki, mert ettől meg fogok őrülni. De az a baj, amíg nincen elég önbizalmam....pedig hát kaptam Tőle eleget az önbizalomból, mégis félek...folyton kerülöm a konfliktust...és ez geci szar (sorry for being vulgar). ennyi csak, mer ennyi ez......................................................................................................................
Egyébként remek, mert már megint sikerült totál érzelgősre írni ezt a bejegyzést is. Annyira jó lenne ha minden jó lenne, és olyan egészében érezném harmonikusnak az életemet. Néha olyan vagyok mint egy mániákus depressziós, aki egyik pillanatban még önfeledten nevet, a következőben meg már sír. Nem értem mi van velem...hangulatváltozások tömkelege az életem...ha vele vagyok jó, ha hazajövök jó, de akkor már itt van bennem, hogy ő hiányzik és nincsen velem. Visszamegyek akkor meg suli...és ott is csak azt érzem hogy megint megcsúszom majd és az utolsó percekben kapok mindenhová. Klinikai eset lettem? Lehet el kéne mennem egy pszichológushoz, vagy csak ki kéne mondanom azt ami zavar? De ha egy ökör vagyok és ez nem megy, mert úgy érzem ezzel is elrontok mindent az életemben? Nem mondhatunk ki mindent mert valamit le kell nyelni...vannak akik viszont mindent lenyelnek...én sokmindent magamban tartok maradjunk ennyiben...Mert félek kimondani...de akkor mi van az emberek bizalmával amit felém táplálnak? Mi van a hitemmel feléjük? Hinni akarok de sok emberben csalódunk. Nem szeretek csalódni. És nem szeretem a konfliktust, mert úgy érzem, akkor elveszítem a játszmát. Ha megsértődöm és kiállok magamért, akkor elfordulnak és alul maradok, és elveszítem őket, pedig nekem volt igazam, vagy jogos az érvem. Inkább nem szólok. De ember így nem lehet élni, nem tarthatsz mindig mindent magadban, mert akkor egy idő után olyan leszel mint egy szivacs, vagy egy pohár...ami egyszercsak...túlcsordul, és kiakadsz mint a rugó, és onnan nincsen megállás. És akkor elveszítesz mindenkit. Ez vagyok én. Hirtelen felkapom a vizet, nem gondolok a következményekre, de mindezt általában jelentéktelen ügyeknél szoktam eljátszani. Ami fontos azt persze...elhallgatom. Tegyen már helyre valaki, mert ettől meg fogok őrülni. De az a baj, amíg nincen elég önbizalmam....pedig hát kaptam Tőle eleget az önbizalomból, mégis félek...folyton kerülöm a konfliktust...és ez geci szar (sorry for being vulgar). ennyi csak, mer ennyi ez......................................................................................................................
