Furcsa, hogy mindig olyankor kezdenek érdekes, kifejtésre váró gondolatok kavarogni a fejemben, amikor nem vagyok sem net közelben, és a toll meg a papír sem alkalmazható...séta közben. Ilyenkor számtalan kis gondolatmenet suhan át az agyamon, megannyi kis szántást hagyva maga mögött, amik aztán nem építik az agysejtjeimet, hanem inkább rombolják:)
Különös, hogy mindig azt gondolja az ember, hogy képes lesz felülkerekedni azon a normán, vagy sablonon, amit maga előtt lát, és hogy megvalósíthatja azt az életformát, amit egyszer elképzel magának. De szerintem ez nem megy...vagy akinek sikerül, egy idő után azt kezdi mindenki különcnek tartani, még az is, aki egykor ugyanezt választotta volna. Ha van bátorságod, meg tudod csinálni....hát igen, de nem csak ettől függ. Hiába próbálnánk felhőtlen életet élni, mindig jön valami, amitől nem lehetsz csak szimplán BOLDOG. Miért? Egy idő után mindenki rájön, hogyha boldognak is hitte magát, igazából egyáltalán nem az? Sokszor találkozom emberekkel, akik elhitetik magukkal, hogy az életük már szebb nem is lehetne, de aztán mélyen a szemükbe nézve azért meglátom, mi is az igazság. Elrejtik, takargatják mindenki előtt, magukat is becsapják. Nem jó ez így. Meg különben is, honnan tudhatja az ember, hogy valóban teljes mértékig boldog-e? Én például most boldog vagyok, meg mostanában úgy általában, de mindg jön valami, ami egy pici árnyékot vet erre, és akkor valószínűleg már nem vagyok 100%-osan boldog, ugyebár.
Fura dolog az élet. Annyi minden van amit az ember ki szeretne mondani másoknak, többek között ezt is szívesen megkérdezném, de nem lehet. Egy általános iskolai osztálytársam mostanában nem nagyon válaszol semmilyen üzenetemre. Kérdés, miért? Hát mondtam neki valami olyat, hogy ne várja hogy a szájába repüljön a sült galamb...hát így legyen az ember őszinte...
folyt köv később...
