Miért van az, hogy annyira bonyolult az élet egyes emberekkel, hogy az már extra kivitelezhetetlen számba megy? Miért érzik azt egyesek, hogy mindig, minden esetben nekik van igazuk? Én meg csak legyek az a fél, aki lenyel mindent, és magára vállal, még ha nem is úgy érez--> ebből is következik, hogy egy barom vagyok, nagy BÉ-vel. Állítom, én vagyok a földkerekségen az egyetlen, aki ha kicsesznek vele, még akkor is bocsánatot kér. Honnan örököltem én ezt a "remek" tulajdonságot? Ki kellene állni magamért, ehelyett, sosem jut eszembe semmi, amikor ott vagyok, hogy na nesze, mikrofon a kézbe, beszélj már ember. Ennél jobban jelen pillanataimban semmi nem bosszant. Akkora szerencsétlen idiótának érzem magam. És ez nem is fog változni addig, amíg nem tudok túljutni a stressz-helyzet okozta szóelakadásomon. Ilyenkor annyira nagyon ideges leszek, hogy konkrétan semmi nem jut az eszembe. Elmegyek valami karrier tanácsadóhoz, vagy stressz leküzdő tanfolyamra esküszöm. Mérges is vagyok magamra, de akárhány alkalommal megfogadom, hogy na most akkor megmondom a véleményemet, nem megy. Kezdenem kell ezzel valamit, mert meg fogok tőlem őrülni...
Ja a másik meg, hogy valószínűleg alkalmatlan vagyok barátnak, és baráttal való együttlakásra is, mert ezt bármikor kipróbálom, nem jön össze. De nem is akarok most ezen aggódni, mert ha Nyusszal sem jön össze, akkor biztos száműzöm magaam Bhutánba. Nem tudom: velem van a baj? Valószínűleg, de miért nem tudnak engem is elfogadni? Pontosan Ő mondta azt, hogy ha valaki szeret, akkor elfogad olyannak amilyen vagy, na meg hát ha tudod te is hogy változnod kell, és meg is akarod tenni, akkor megvárja azt, hogy megtedd. Tudom, hogy hibáztam, de gyűlölm, ha valaki beleszól az életembe, és nem tudom, miért ne lehetne esetleg azt elfogadni, hogy ha én hívtam Őt el valahová, akkor Ő nem jött, de ha éppen valamiért nem értem rá, Ő pont akkor hívott. Így alakult, sajnálom, de nem tudok teljesen elsuhanni afölött, hogy ez neki akkora problémát jelentett. Én is voltam egyedül, és nem vártam el tőle, hogy otthon üljön, nem is értem igazán, mi volt a baj. Nem normális az ha imádod a pasid, akkor ő a legfontosabb? Ha együtt lakunk majd úgysem kell majd mindig egymáshoz rohangálnunk, ő miért nem tudta ezt elfogadni? Én elfogadtam mikor lemondott találkát, mert Csongival volt, meg mikor Istivel, de ezeket már nagyban elfelejtette. Azt hiszem, én most nem tudom megfogalmazni mit érzek, talán majd egy kis idő múlva...talán az idő megoldja (tudom hogy ez nagyon klisé, de akkor is). Most nem vagyok kompatibilis értelmes mondatok megfogalmazására. Szóra váltanám a gondolatot, de most nem megy, nem lesz értelmes....This is lájf...sucks...fuck
